Egy halál mindig váratlan. Akkor is, ha régóta tudjuk, hogy nagy baj van. A gyermekünket elveszíteni pedig felér a pokollal. Sajnos, jól ismeri ezt az érzést Lamberger Galina is, a tavaly, a betegséggel való hosszú és türelmes küzdelemben alulmaradt, december 16-án elhunyt Fábián Juli édesanyja is. Galina megtörve a csendet, először beszél lánya elvesztéséről, az azóta nem gyógyuló fájdalomról a hasábjain.
„Sokáig semmilyen zenét nem tudtam hallgatni. Mostanában már kicsit jobban megy. Komolyzenét már képes vagyok, de az ő számait még nem, arra még nem tudtam rávenni magam. Vannak persze, olyan helyzetek, amiket nem tudok elkerülni – mondja a könnyeivel küszködve a gyászoló édesanya, aki elárulta, a nagy emlékkoncerten a Budapest Parkban annyira rossz állapotban volt, hogy nem emlékezett rá, hogy a barátnőjének odaadta a belépőjegyeket, másnap megkérdezte tőle, miért nem jött el.
Hirdetés„ Nehéz volt megszokni a külvilág reakcióit is. Amikor például összefutottam valakivel az utcán, aki zokogva a nyakamba borult... Mit kell ilyenkor csinálni? A boltban odajön és megölel valaki, akiről azt sem tudom pontosan, kicsoda, de valamit mondani kell neki, mert látszik, hogy meg van rendülve. Mit? El kellett mennem szakemberhez, hogy adjon tanácsot, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben... Nekem kellett megtanulnom, mert ők nem tudták. Nem adhatom át magam a zokogásnak egy boltban vagy az utcán. Muszáj kijönni a bánatból, nem süppedhetek bele.”
Nemrég volt a halottak napja, majd jött Juli halálának az évfordulója. Rettenetes napokon van túl a család, ahol mindenki másképp gyászolja a csodás hangú énekesnő elvesztését.
„Ha együtt vagyunk, egy asztalnál ülünk tizenegyen az öt unokámmal, a másik két lányommal és Juli egykori szerelmével, aki családtagnak számít nálunk, egy szónak sem kell elhangoznia ahhoz, hogy Juli hiánya fájdalmas legyen.” – mondja a megtört édesanya, aki tudja, küldetése van: meg kell őriznie az emlékét, és továbbvinni azokat az értékeket, amiket lánya képviselt.
„Évekig volt beteg, a gondolathoz hozzá voltunk szokva, bár soha senki nem gondolta, mekkora a baj. Az utolsó percig mindenki hitt a gyógyulásában, ahogyan ő is. Ezért is maradt utána nagyon nagy űr. (…) Nemrég, miközben a dolgait rendezgettem, egy olyan üzenetre leltem, amit még kislány korában írt. Ez áll a levélben: „Elmentem valahova. Hogy hova, az titok, de ne izguljatok. Juli”. Megpróbálom ehhez tartani magam.”
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
