Mindenkiben van irigység, kár lenne tagadni. Sőt van az az irigység, ami jó is lehet, ami motivál, ami előre visz, mert én is szeretném elérni azt, amire a másik, látszólag könnyedén képes volt. De mindenkiben munkál a rosszindulatú, fájdalmas irigység is. Részben ettől vagyunk emberek, ettől a dualitástól: egyszerre hordozzuk magunkban a jót és a rosszat. Az a szerencsénk, hogy van választásunk. Eldönthetjük, melyiknek engedünk teret.
Múlt héten szomorú volt látni, amint az Irma hurrikán végigpusztította Amerika jelentős részét. Egy magyar család a St. Martin-szigeti nyaralóparadicsomban rekedt. A család természetesen mindent elkövetett, hogy kimeneküljenek a helyszínről, még mielőtt odaért volna a vihar. Dupla áron, de végül sikerült repülőjegyeket szerezniük. Azonban végül nem szállt fel az a gép, amire a jegyük szólt, és ezzel eldőlt a sorsuk: ott rekedtek a szigeten. Nem maradt más választásuk, igyekeztek a körülményekhez képest a lehető legjobban felkészülni, és számoltak a legrosszabbal is. Az egésznek azért ment híre, mert a vihar után 5 nappal még mindig nem jött értük senki, aki segített volna elhagyni a sziget romjait, fogytán volt az ivóvíz és az élelem, az emberek fosztogatni kezdtek. A feleség testvére kért segítséget mindenkitől, a nyilvánosságot is bevetve.
A legszomorúbb az egészben számomra azonban az volt, amiket az emberek a hírről szóló cikk alatt, a kommentekben kiokádtak magukból.
„Úgy kell nekik! Most legalább egy életre megtanulják! Ha volt rá pénzük, hogy elutazzanak erre a luxus helyre, akkor miért sajnálták a pénzt a hazaútra? Persze, azt hitték, megúszhatják, hát most legalább rájöttek, hogy a pénz nem minden...”
Ilyen, és ezekhez hasonló irtóztató, felháborító, bicskanyitogató kommenteket olvastam. És akkor rádöbbentem, hogy az emberek jelentős része bele se gondol, hogy mennyire fűti az irigység. Fogalma sincs róla, mennyi negatív érzéssel van tele – sokkal több negatívval, mint jó érzéssel. Képesek voltak belerúgni azokba, akik az életükért küzdöttek éppen. (Abba bele se megyek, hogy nem tudhatjuk, nem erre a nyaralásra gyűjtött-e ez a család az elmúlt, mondjuk 10 évben, esetleg nem születésnapi ajándékként lepte meg valamelyiküket a teljes rokonság, stb.?)
Van olyan ember, akivel tényleg cserélnél? Van olyan, akinek szerinted könnyebb? Hidd el, hogy nincs!
Az alatt a teher alatt, a másik ember terhei alatt, te valószínűleg összeroppannál, mert nem ott tartasz, ahol ő tart, nem az a feladatod, nem azokat a leckéket kell végigjárnod, mint neki. Ezért ez fordított esetben is igaz, ő sem bírna el a te feladataiddal. Ugyanis mindenki a lehető legsúlyosabb terhet kapja a nyakába az adott életére, mert abból fogja a legtöbbet megtanulni.
Nézzük, kiket irigylünk, mi, nők: többek között, a tökéletes testű modelleket, akik márkás cuccokban járnak, és mindig hipergazdag pasikkal vannak épp együtt. Látszólag nincs semmire se gondjuk. Látszólag. De ha egy kicsit megpróbálunk a valóságnak tűnő kép mögé kukkantani, a következőket láthatjuk: örök vágyat a tökéletes test után, kőkemény edzéseket, folyamatos koplalást, megfelelési kényszert, abból fakadó anorexiát vagy bulimiát, a megbecsülés teljes hiányát, a tisztelet hiányát, őszinte és igaz szeretet utáni vágyat. Ráadásul a tökéletesség elérhetetlenségének gyötrő érzését, mert esetleg nem veszik észre, hogy már rég tökéletesek, csak a tökélyt nem a külsőségekben kellene keresniük.
Forrás:
http://www.life.hu/sztarszerzok/peller-mariann/20170920-peller-mariann-az-irigysegrol-irta-heti-blogbejegyezeset.html
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
